Levegővétel

Általános

levegőBabiczky Tibort fordított sorrendben olvastam. Elmentem tavaly a Magas tenger könyvbemutatójára. Előtte talán azt sem tudtam, hogy létezik ez a pali. Illetve talán itt Molyon hallottam róla, mert szerepelt a Merítésben. Azóta megváltozott a helyzet, majd’ minden este hallani a rádióban – dalszövegeket fordít, rocktörténetet ad át, sőt újabban ifjú titánok verseiből válogat. De amúgy tényleg nem tudom, tud-e róla valaki, hogy ő van.
Lényeg, hogy ott, akkor megfogott, elolvastam a könyvet. Mondanám, hogy regényt, de nem az. Aztán megkaptam ajándékba A jóemberek című verseskötetet, 2011-ből. Nagyon más, mert főleg ilyen írballadaszerűségeket tartalmaz. Mégis van benne valami sötét, nyugtalanító, ami sejtésem szerint a Babiczkyság esszenciája.
Aztán – tovább haladva visszafelé az életműben – elolvastam ezt is, a Levegővételcíműt. Ma másodszorra. De nem tudom hova tenni. Van benne nekem egy adag Parti Nagy, aztán még József Attila, Závada Péter – persze nem tudom, ebből mennyi a direkt, és mennyi tudható be az én hasonlítási mániámnak. Kemény István ajánlja, úgyhogy nyilván van itt valami patrónusi kapcsolat. Nem tudom. Kemény költészetét én nem szeretem.
Az az érzésem, hogy egy koravén lélekkel állunk szemben. A költészetben ez nem is annyira ritka, megmagyarázom. Valahogy olyan sűrű nem-is-tudom-mi van benne – nem kiábrándultság, nem kiégés, nem kiéltség, nem spleen, hanem hogy belenéztem az idő végtelenjébe, kirázott a hideg, és most leírom. Alapvető témái az idő, a felejtés, a bűn, a megváltás, az Istennel való ambivalens viszony, és valahogy az emberi lét picinysége és a boldogság lehetőségei.
Vékony kis kötet ez, a versek többsége egy oldalnyi, rövid sorokkal, hétköznapi dolgokkal. Mégis hihetetlenül finom. Nagyon szeretem az ízes szavait, melyek kicsit nosztalgikussá teszik a szöveget. Aztán vannak remek saját szóalkotásai, főleg szóösszetételek, melyek sajátos hangulatot teremtenek. Szójátékok, utalások, rájátszások a klasszikusokra. Nagyon tetszik, de nehéz ez a férfikor.
Most már csak A felvezető kör hiányzik a palettáról.

Reklámok

Pillanatragasztó

Általános

covers_317483Tóth Krisztinát mindig szívesen olvasom. Egyszerre nagyon pontos, érzékeny az ábrázolása, és valami abszurd is van a humorában. Sajnos ez az élet, ahogy ő megírja. Amit most kiemelnék – mert az előttem szólók már mindent elmondtak –, az a szereplők/elbeszélők egyéni hangja. Nagyon eltalálta. A címadásai is találóak. És aminek külön örülök, hogy megmozgatott bennem történetszálakat, és több hónap kihagyás után újra prózát írtam.
Egyébként nem értem, miért mondta nekem egy kedves kiadóvezető, hogy a novella mint műfaj manapság nem megy. Én direkt szeretem. Mindegyik egy külön kis világ, ráadásul be lehet osztani a villamoson.

“Ha leugrasz tejért, kérlek, vidd el sétálni a szívem.”

Általános

grmu

Grecsó Krisztián elvitte sétálni a szívünket és megmutatta, hogy az övé s Darué hol és hogyan nőtt fel.

Mindenkinek van egy kertje, s minden kert végében áll egy rozoga pad, amire időnként leül az ember, s hagyja, hogy a repedések közül előkússzon a múlt. Van, hogy sokáig felé sem nézünk, ilyenkor felveri a gaz, benövi az idő. Előfordul, hogy elfeledkezünk róla vagy direkt hanyagoljuk el. Pedig hozzánk tartozik, tetszik vagy sem. Ha óvatosan ülünk rá, még az is előfordulhat, hogy beszél hozzánk, és megsimogat minket, ahogy a szél teszi. S csak a szépet meséli el. Tudjuk mi azt, hogy vannak ott rossz dolgok is, de nem szabad, hogy emiatt eldobjunk valamit, ami a miénk. Ami nélkül mi nem volnánk. Nem azok volnánk, akik.

A Megyek utánad című regény szerelmek rótta utakon keresztül mondja el nekünk egy fiatalember életét. A változásokat, melyeken mindannyian keresztülmegyünk, keresztül kell (?), hogy menjünk.

Féltette azt, aki hite szerint az övé.

Honnan tudhatjuk, hogy ki volt az igazi, a nagy Ő életünkben? Ezt talán csak a legvégén tudhatjuk meg, mikor visszatekintünk. Talán mindegyikük, talán egyikük sem, számít valamit? Másképp csináltuk volna? Mást mondunk, jobban ragaszkodunk bizonyos emberekhez, könnyebben engedünk el másokat? Lehet, csak az számít, hogy az ember akkor és ott éljen és próbálja saját maga számára a lehető legjobb döntést meghozni. Tudjuk, ez nem sikerül mindig. Van, hogy odaadunk valamit magunkból, amit elvisz a másik, örökre, mi pedig a hiányával ott maradunk, egyedül. És megbánjuk, hogy egyáltalán odaadtuk. És megbánjuk azt is, hogy másnak nem adtunk, nem másnak adtuk. De pont ez a lényeg, hogy ne sajnáljuk. A volt és a nincs elfér egymás mellett, mindkettejük kezét meg tudjuk fogni.

Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni.

Megijed. Milyen pazarlóan bánt az emlékeivel, hogy ha csak eszébe jutott a lány, azonnal elhessegette. Most meg döbbenten keresi a képeket, a helyzeteket, a szavakat, az illatokat. De nincsenek, kikoptak, elmúltak.

Igazán elengedni úgysem fogjuk tudni soha az egyszervolt érzéseinket. Nem kopnak ki teljesen, megülnek, némán, vackot készítenek a hiányokban, amik sebzik a szívünket, belekucorodnak és elszenderednek. Időnként, mikor túl nagy lesz a csend körülöttünk s bennünk, meghallhatjuk békés szuszogásukat. Akkor újra sajogni fognak az emlékek, de már csak egy kicsit. Hozzánk tartoznak, fájnak, bizony, hogy fájnak, de végül is mindig megvigasztalódik az ember, nem kell hát, hogy fájjon az élet.

Van, amit már nem bír a lélek.

Erősebbek vagyunk, mint gondolnánk. Szorongunk, mint az éjszaka esett első hó, ki attól fél, túl erős lesz a felkelő nap melege s nem fognak tudni benne gyönyörködni az emberek. Féltjük az időt, a pillanatokat, hogy elvesznek végérvényesen. Görcsösen ragaszkodunk egy falatnyi boldogsághoz is, mert úgy hisszük, nem érdemlünk többet. És minden korty öröm a mulandóság kesernyés ízét hagyja maga után bennünk.

Daru ismerte az örömet, aminek bánat ül az alján, mintha finom zacc lenne.

Tényleg nincs feloldozás? Nincs tisztán boldog szerelem? Ott gubbaszt az elmúlás mindenki vállán, az idegenség érzése, ami bekúszik két ember közé. Van, hogy nem a halál választ el bennünket, és mégis sokkal jobban fáj. Szükséges a fájdalom, ami csak bennünk létezik? Ennyire félnénk önmagunktól? Egész életünk tanulás, hogy rájöjjünk, a szív egyszerűbb, mint gondolnánk. Oly könnyen megadhatnánk neki, amire vágyik, csak mi bonyolítjuk túl. Megdolgozunk a függőségeinkért. Meg is érdemeljük őket.

Daru most érzi csak, mennyire nem ismerik egymást, hogy a szerelem az egyetlen dolog, amit tudnak a másikról, az pedig saját magukban van, magukról szól. És most, az első félreértésnél, sértettségnél, amikor Daru magára maradt a hőstettével, hirtelen idegenül állnak. Daru fél, most érti meg, mennyi reménytelenség, kockázat és tanulás várja, hogy ez nem csak öröm.

Mert a saját múltja csak részben az övé, a másik részében azoké, akik szerették.

Ezért félünk a múlttól. Hiszen nem csak régi önmagunkra pillantunk ilyenkor vissza, hanem másokra is. Emberekre, akiket szerettünk valamikor, életünk részei voltak, formáltak, alakítottak minket, adtak s elvettek, hittük, hogy kőszikla a szerelmünk, melyen még a víz kitartó munkája sem tud űrt vájni. Ó, mennyi tévedés, átsírt éjszaka, vágyódás, ölelés, titkok, öröm s bánat.

És a szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.

De attól még érezzük. És ez valahol így van jól.

Megismerhetünk-e egy embert teljesen, csak a kapcsolatain keresztül? Átérezhetjük, átélhetjük-e azt, amit ő? Ítélkezhetünk-e felette?

Daru szívében érzi először, hogy igazi férfi lett, mikor a teste még nem volt az, de igazán akkor lett felnőtté, mikor letette terhét, amit éveken át hurcolt magában. Mikor rájött, hogy nem kell ebből semmi. Már nem fáj. És nem tagadja meg teljesen. Megmaradt ugyan a gyermekkora, a múltja, de önként szövött köré sűrű kerítést, amire bármikor visszanézhet, így csak azt láthatja mögötte, amit szeretne. Már nem ragaszkodik annyira, mint a gyermek, ki még hisz, kinek tiszta a szíve és nem rontotta még meg a világ. De változunk, és ennek része az is, hogy végérvényesen felnövünk, mi pedig kétségbeesetten próbáljuk átmenteni gyermek-énünket, hogy ne gondoljuk azt éjszakánként, mennyire borzasztóan magányos dolog élni. Mert kell az a múlt. Letesszük terhünket egy padra, ami a kertünk végében van, s ha úgy érezzük, ázott kabát a testünk-lelkünk, leülünk rá, levesszük a rétegeket, megpihenünk és engedjük, hogy az új nap felszárítsa titkon kicsordult könnycseppjeinket és erőt adjon ahhoz, hogy tovább menjünk. Az életünk után.

Grecsó Krisztián megmutatja keserédességükben egyszerre sajdító és simogató szavaival, hogyan is férhet el annyi ázott kétségbeesés egy emberben, egy életben, megtanít elengedni, hinni, remélni s vele együtt nevetünk vagy épp sírunk, emlékezünk mi is, bólogatunk, és drukkolunk, mikor úgy tűnik, nincs több kanyar, vége az útnak, s ott marad Daru egyedül, gyökeret ereszt és nem akar megbocsátani magának, mert úgy érzi, rosszul vette fel a leltárt. Már az elején elrontotta.

De az a leltár, amit a Megyek utánad mutat be nekünk, tiszta és szerethető. Nincs benne hiba. Kicsi Daru, nincs benne hiba.

SlammEUrs

Általános

Május 23-án, a Millenáris Parkban található Európa Pontban rendezték meg a berlini fal leomlásának 25. évfordulója alkalmából a SlammEUrs elnevezésű slam poetry estet. Az est fő témája az Európa parlamenti választásokra előhangolódva az európaiság, a demokrácia, a civil összefogás volt. Fellépett Horváth Kristóf “Színész Bob”, Molnár Péter, Németh Péter “Zeek”, Szabó Márton, Szkárosi Endre, Tengler Gergely “TG”, Závada Péter, Kemény Zsófi és Tunyogi Imre. Zenélt az Amoeba zenekar. A slamversenyek hagyományát követve öttagú zsűri értékelte a produkciókat. A verseny két körben zajlott: az első körben legjobban teljesítő öt slammer jutott be a második fordulóba. 

Érdekes színfolt volt Tengler Gergely, aki mozaikszerű képekből építkezik, szövegei sűrűek, fátyolosak, zeneiek, és sokkal inkább “papír alapú” versnek, mint performansznak hatnak. Ez persze nem baj, sőt: szeretném olvasni őket, és elgondolkozni rajta, hogy vajon összeállnak-e szöveggé, és tudatosan érnek-e véget, vagy csak úgy valahol, egy fa szimbólumnál.

Zeeket szintén most hallottam először. Valami rendkívül furcsa és számomra sajnos a végére már követhetetlen, és ebből következően unalmassá váló módon fűzte fel gyerekkori emlékeit a Csillagok háborúja mitológiájára. Eközben a zenekar – eléggé meglepő módon – a Mission Impossible témáját jammelte.

A legmeghökkentőbb előadás kétségkívül Szkárosi Endréé volt, aki stopperrel kezében majdnem végignyögte a rendelkezésre álló három percet. Mozgásából ítélve feltehetően a nemi aktusra szeretett volna utalni, bár a közönségben inkább a székelést idézte föl. Végül néhányszor elüvöltött három városnevet: Budapest, Berlin, Torbágy. 

Harmadik helyezést ért el Tunyogi Imre. Ő egy sérült fiú, ezt rögtön el is mondta. Nem tudom közelebbről, hogy mivel él együtt, de kétségkívül hatott rám az előadása. És nem is feltétlenül ilyen pozitív diszkriminációként, hogy “jaj, de aranyos” meg “de jó, hogy megpróbálja”, hanem tényleg volt ereje meg lendülete, meg baromi kemény szókimondás és szembenézés a világgal, amiről végül is ez az egész slam dolog szólna. Kicsit emlékeztetett arra, amikor én Jaime Lannisternek öltözöm. Ahogy azt mondta, hogy “nem kell nekem a te sajnálatod, én hős vagyok”.

Második lett Kemény Zsófi, aki valamilyen szinten az est megmentője volt, mert azért valljuk be, eléggé egyenetlen volt a színvonal, és a megszokotthoz képest kevés a fellépő. Ő meg besétált a maga húsz évével, őzikeszemével és tökéletes alakjával (sajnálom, hogy ilyen szexista módon közelítem meg a kérdést, de vitathatatlanul az van neki), és odatette, amit kell. Bírom, hogy ilyen bevállalós, nem kertel, és baromi jól zsonglőrködik a szavakkal. Hogyaszongya (nem pontosan idézem, de elvileg lesz videó a neten), az igaz magyar Trianon előtt köpni megy Versailles-ba, és attól érzi jól magát, hogy hány nem-igaz magyart ver szájba. Vagy hogy a lány, ha felnő, ő lesz az ellenkező nem, de a társadalom azt várja el, hogy olyan nő legyen, aki nem ellenkező. Még azt kéne megtanulnia, hogy mi az, amit ki kell hagyni a szövegből, mert gyengíti a struktúrát meg a szöveg erejét.

A versenyt Molnár Péter, a CEU munkatársa nyerte. Őt is most láttam először, és az elején igen vegyes hatást keltett. Hosszú másodpercekig toporgott és vette a nagy levegőket, aztán odatett egy olyan szöveget, hogy hűbameg. Arisztophanész Lüszisztraté című komédiáját megidézve összefogásra hívta föl a nőket, hogy kvázi bojkottálják a szexet mindaddig, amíg a férfiak nem lázadnak fel az önkény ellen. És ezt ő véresen komolyan gondolja. Azon túl, hogy ennek kivitelezhetőségét erősen kétségbe vonom (sőt méltatlannak is), megfogott a szöveg, amely szintén szójátékokkal operált. Például a nő hálás volt, de nem volt hálás (főnév).

Az est zárásaként az Amoeba zenélt tovább, én pedig szellemileg lefáradva hazaindultam, és tovább pörgettem magamban a szövegeket.

Ezer stadiony országa

Általános

ImageParti Nagy Lajosról nehéz újat mondani. Aki kicsit is ismeri a munkásságát, az tisztában van alapvető stílusjegyeivel: nyelvteremtő erejével, abszurd humorával, a különböző regiszterek, műfajok magabiztos vegyítésével, hihetetlenül játékos intertextualitásával. Ezeken az alapokon nyugosznak magyar meséi (“magyabszurdjai”) is, ám esetükben óhatatlanul beszélni kell a politikai kötődésről.

Mint ismeretes, az I. Fülkeforról szóló történetek 2011 áprilisától heti rendszerességgel jelentek meg az ÉS Páratlan oldalán. Az egyes történetek a népmesei elemeket, nyelvet utánozva, azt karikírozva dolgoztak fel aktuálpolitikai eseményeket. Ezekből állt össze az első kötet (Fülkefor és vidéke), amely 53 mesét tartalmazott. Ennek folytatásaként jelent meg most a 101 mesét tartalmazó, tehát majdnem kétszer olyan hosszú gyűjtemény, a Fülkeufória, mellyel a szerző búcsúzik a magyar meséktől.

Hogy mennyiben mesék ezek, az az április 27-i könyvbemutatón is felmerült kérdésként. A mese műfajához köthetők a hagyományos szófordulatok (“míg meg nem haltak”), egyes szereplők (kerál = király), a cselekmény szintjén pedig a csodás elemek. Ahogy a szerző fogalmazott, különös módon a valóság olyan abszurd történéseket produkált, hogy sok esetben ő maga sem tudná utólag megmondani, hogy egy adott szövegben mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit ő tett hozzá. Példaként egy jól elkülöníthető elemet említett, amikor a kerálnak szárnya nő. Talán ez az egy, amiről el tudjuk dönteni, hogy (még) nem történt meg.

Műfajilag nehezen kategorizálható írásokról van tehát szó, hiszen egyrészt meseként, másrészt tárcaként működnek. Az aktuálpolitikai indíttatás egyúttal a szövegek időtállóságát is kérdésessé teszi. Bevallom, nem minden mesénél tudtam felidézni, “beazonosítani” az alapjául szolgáló valós eseményeket. Azonban azt gondolom, hogy ez nem is lehet elvárás a kötettel szemben. Másrészről viszont akadtak olyan szövegek, ahol éreztem, hogy a háttérismeret segítené a megértést, jobban “ülnének” a poénok.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy olyan kötet született, amelyet bizonyos mértékben független irodalmi-nyelvi teljesítményként értékelhetünk. Azzal együtt, hogy szomorú, hogy meg kellett születnie ezeknek az írásoknak – szomorú, mert volt miről, miért írni –, sok-sok örömre is okot ad ez a könyv. Már a tartalomjegyzéket végigolvasva is gyönyörködhet a szem a nyelvi bravúrokban; a szövegekbe mélyedve pedig az agytorna mellett – rá kell ismerni helyzetekre, utalásokra – a hangos röhögés is garantált. Példaként álljon itt egy idézet:

Mán a magyarok történelmi középosztálya egy huszáros bébibumm keretibe teliszülte a Kárpátnagyhazát, ahont csak bőcsőcskényi hel akadt a temérdek béruházástúl meg lovasszobortúl. Ettül a nemzet több, mint annyian lött, amennyien. Ami volumenit tekéntve nem vót ugyan nevekedés, de az ellenkezője se, stagnálás meg pláne nem, mer azt a magyar nem bírgya. Hanem avvót, ami!
/63. Ki mint ítél, úgy feritél/

Furcsa kettősséget érzek. Lassan olvastam, egy adagban csak néhány írást. Egyfelől valamennyire megterhelt a sajátos nyelvezet feldolgozása és politikai ismereteim előhívása, másfelől – bár kimondottan nyomasztónak nem mondanám a kötetet – keserű szájíz maradt bennem, és meg kellett állnom egy időre. Amikor pedig vége lett a kötetnek, azt éreztem, hogy de kár, úgy olvasnám még. Ám Parti Nagy 2014. április 9. után – ahogy azt előre eltervezte – letette a meseíró tollát. Jó hír viszont, hogy hangoskönyvben és színházi esteken még rengeteg alkalom nyílik arra, hogy saját előadásában élvezhessük a Fülkefor-történeteket. Tapasztalatból mondom, kihagyhatatlan élmény!

 

Parti Nagy Lajos: Fülkeufória (és vidéke, százegy új magyar mese)
Magvető, 2014

Párhuzamosok a végtelenben

Általános

Április 10-én, a Költészet napjának előestéjén került megrendezésre a Slam Poetry Budapest rendhagyó programja, melyben költők, rapperek és slammerek komfortzónájukból kilépve, hagyományos műfajuktól eltérő terepen próbálták ki magukat. Hasonlóan az (ezt leszámítva) egyetlen profi slam esthez, amin eddig részt vettem, most is Závada Péter vállalta a safety car szerepét, és adta meg az alaphangulatot, Simon Márton pedig a házigazda szerepében lazáskodott.

Személy szerint legjobban Babiczky Tibor színre lépését vártam, mert eddigi “találkozásaink” alapján erősen íróasztalnál ülős, érfelvágós szerző benyomását tette rám, a slamnél meg ugye nem árt egy kis vagányság, vagy ne adj’ Isten, humor. Nos, ezúttal sem kellett csalódnom a művész úrban, mert bár eléggé lefojtott (vagy mondjam, hogy komoly?) stílusban adta elő magát, a szövegei ütöttek, és bár alapvetően a “hová mész, Magyarország?” irányvonalat lőtte be, sikerült megnevettetnie a közönséget. Ami külön tetszett a produkcióban, az az intelligens parafrazeáló hajlam, ahogyan József Attila A Dunánál című versével (meg még sok mással is) bánt. Egyedül azt nem értem, hogy a káromkodást vajon ő a populáris regiszter kötelező elemének véli, vagy valóban úgy gondolta, hogy beleillene a szövegkörnyezetbe.

A másik számomra emlékezetes műsorszám Dunajcsik Mátyás Te hetero vagy? című szövege volt, melyet a Belga együttes Buzi-e vagy? című száma ihletett. Dunajcsik humoros formában, a társadalomban uralkodó réteget képező “alfahímek” tipikus vonásaira nagyon is pontosan rámutatva világított rá az érem másik oldalára. Többek között megállapításra került, hogy “a f***nak nincs jó vége”, a végkövetkeztetés pedig az volt, hogy “a szerelem nem lehet ellenzékben”. A közönség meglepően jól fogadta a szöveget, már úgy értem, az általam egyébkor tapasztalt intolerenciához képest. A videót itt lehet megtekinteni.

Általánosságban egyébként holahaza-kérdésfeltevések jellemezték az estet. A fellépők számára fájó pont volt a március 15. alkalmából tartott Pilvaker című előadásuk “kicenzúrására”. Most mutatták be nyilvánosan az ott el nem hangzott szövegeket, és ehhez kapcsolódóan a cenzúra intézményét is körüljárták.

Végül egy gondolatot emelnék még ki az egyébként rendkívül sokoldalú, műfaji korlátokat ledöntő programból (bár tegyük hozzá, Kemény Zsófinak nem kéne erőltetnie sem a rapet, sem az öregedés és a leszbikusság témáit, mert bosszantóan hiteltelen). Simon Márton fogalmazott meg valami hasonlót, hogy “mondd már meg, 48+56+89 az mióta egyenlő 1984-gyel?” (Aki érti, érti, aki nem, nem.)

Slamlet

Általános

Március 21-én vettem részt az Örkény Színház és a Slam Poetry Budapest közös, Slamlet elnevezésű estjén, melyről némileg megkésve tudósítok. Röviden annyi tudható, hogy most mutatta be az Örkény a Hamletet Nádasdy Ádám új fordításában. Ennek apropóján került sor erre a rendhagyó slam poetry előadásra, ahol a felkért slammerek nem mástól, mint a Hamlettől indultak el szövegeik megalkotásakor.

Az ingyenes programra, nem meglepő módon, napokon belül elfogytak a jegyek. Tinilánytól irodalomtanárig sokféle ember ült a közönség soraiban, ahogyan az előadók is sokfélék voltak. A zsűrit az Örkény társulatának tagjai, többek között Mácsai Pál és Bíró Kriszta, illetve a közönségből kiválasztott önkéntesek alkották. A pontozás a szokásos módon zajlott: 1-től 10-ig lehetett pontozni a versenyzőket, ez alapján dőlt el a végső sorrend.

A műsor házigazdája Simon Márton volt, elsőként pedig Závada Péter lépett színpadra. Ő még versenyen kívül, saját szavaival élve “áldozati bárányként” adta elő a szövegét, hogy a zsűrinek legyen alkalma begyakorolnia a pontozást. Nekem azonban egyértelműen ő lett a kedvencem lágy, zenei sorai és briliáns, szójátékra alapuló rímei miatt (például szókása – szokása, helsingőrök a Helsingőrtoronyban).

Mindenki más motívumot ragadott ki a darabból: a személyiség belső vívódását, a halál motívumát, férfi és nő viszonyát, a generációk közti szakadékot, és olyan is akadt, aki aktuálpolitikai kontextusba helyezte a művet. Az  első díjat a meglepően fiatal Győrfi Kata nyerte el, aki a kezét tördelő, kapunyitási pániktól szenvedő, “mai” lány szerepét adta elő, hasonlóan a második díjat besöprő Kemény Zsófihoz. Előzetes várakozásaimhoz képest számomra pozitív csalódást jelentett a két lány, ettől függetlenül voksomat Horváth Kristóf “Színész Bob” mellett tettem volna le, akinek révén megismerhettük a modern Hamlet és Ophelia szexuális és párkapcsolati kérdésfeltevéseit. Profi előadásmódja, bőbeszédű szövegalkotási technikája, játékossága és szókimondó problémaérzékenysége engem megvett.

Összességében sokszínű, színvonalas és szórakoztató produkciókat láttam, és sajnálom, hogy nem jegyeztem meg többet az írásban fel nem lelhető szövegekből.

“Féltem tőle a lelkemet”

Általános

babiczky a jóemberekA Moly-antológia szerzőitől kaptam ajándékba ezt a könyvet, és kicsit vegyes várakozással nyitottam ki. Az a helyzet ugyanis, hogy a Magas tenger nálam magasra tette a mércét, és nem mindig jó visszafelé haladni egy alkotó pályafutásán.
Azt írja a fülszöveg, hogy a „jóemberek” azok, akik túl rosszak ahhoz, hogy a mennyországba kerüljenek, és túl jók ahhoz, hogy a pokolba. Az a gyanúm, hogy magam is efféle volnék, ezek szerint vár rám a purgatórium.
Babiczky kötetét sikerült durván csomagolni: a borítón a száraz kóró engem akasztott emberekre emlékezetet, a hátsó borítón kiemelt versszak meg annyira gyomorszájon vág, hogy kibukik az ember vére a szája szélén.
Csakúgy, mint a Magas tenger esetében, itt is a bűn, a szorongás, az ember védtelensége kerül középpontba. Te Jóisten, hányféle halálnemet és szorongani valót sorol fel! És benne van az apa félelme és a (szerető) férfi félelme is, és ettől annyira emberi! Én komolyan nem tudom, hogy egy ilyen playboyban hogy lehet ennyi mélység, sötétség és hűség.
Ami a kötetet illeti, a kompozícióban nem nagyon mélyedtem el, mert egy nap alatt, utazás közben olvastam ki, így aztán lehet, hogy az én hibám, hogy nem érzékeltem tematikai motivációt az öt részre tagolásban. Voltak olyan szövegek, ahol azt éreztem, hogy én most egy skót ballada baromi jól sikerült fordítását olvasom – ritmus, gondolatiság, képek, hangulat; minden olyan volt. Másutt olyan érzésem támadt, hogy „na ne már, megint egy ballada, megint egy gyilkosság, na bumm!” De úgy alapjában véve a kötet egészéről elmondható, hogy tele van nagyon finom, érzékletes, szíven ütő képekkel, úgyhogy bőven lehetne idézni, ha az lenne a célom, hogy gyomorgörcsöt és/vagy érfelvágást idézzek elő az ismerőseim körében.
Négy csillagot adok rá, mert nem volt egyenletes a színvonal, és volt bennem egy ilyen „tudsz te ennél jobbat is” érzés. Éppen azért, mert megmutatta, hogy tényleg tud.

Csatárok és Bonyolultak*, avagy Rájátszás a Trafóban március 15-én

Általános

ráadásul teltház előtt!

Az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb kezdeményezése a Rájátszás, ahol költők, írók és zenészek játszanak egy színpadon.
Oda-vissza alapon megy a dolog: vagy egy ismert, meglévő verset zenésítenek meg, vagy egy meglévő zenére írnak új szöveget, de idézhetem akár Grecsó Krisztiánt is:

“miután a második zenész küldte el nekem a novelláját, úgy döntöttem, hogy megzenésítem a versemet.”

Rengeteg koncert, fellépés és egy könyv (http://moly.hu/konyvek/rajatszas) után megérdemelten értek fel a csúcsra (számomra ez a pillanat a tavalyi Szigeten volt), ahonnan remélhetőleg nem egyhamar fognak lejönni. Ez a koncert is egy újabb bizonyítéka annak, hogy mennyire jól működik az irodalom és a zene együtt. Hogyan tudják egymást kiegészíteni, hogyan nyernek az egyes dalok, versek új értelmet ezáltal. A már ismert dalokon kívül hallottunk debütáló számot is, volt versfelolvasás és folyamatos vetítés a háttérben. Utóbbiról nem akarok beszélni. Látni kell.:)
Profi csapat, emellett olyan érzése van az embernek, mintha a saját nappalijukban játszanának, annyira családias volt most is az egész, egy szál gitár és a fiúk (és alkalomadtán Erdős Virág is kimerészkedett a színpadra). Feljönnek és mintha erre születtek volna, ez lenne a legtermészetesebb, játszanak, árad belőlük a zene, az élet. De hát így is kell ezt! Ha bakiznak is, azt is olyan könnyedséggel teszik, ahogy az ember elsimítja a szemébe hulló hajszálat. Vagy mint amikor az ember leugrik tejért és közben sétálni visz egy szívet.
Nagyon szerethetőek mindannyian, nem akarnak a közönség felett állni, inkább velük együtt és amit az este folyamán megtudhattunk vagy csak megerősítettek újra bennünk, hogy

– Grecsó Krisztián igazi humorherold és jól áll neki a gitár,
– Kollár-Klemencz Laci szétrobban a muzikalitástól,
– Háy János elmehetne slammelni (a verse simán megállná a helyét azon a színpadon is), dorombolni már nagyon jól tud,
– a Szűcsinger duó felléphetne stand up műsorban, bár Szálinger fiatalember továbbra sem érzi magát kompatibilisnek a színpaddal (pedig de), attól mi így is szeretjük, Krisztiánnal együtt,
– Beck Zoli szokásos vagány-lazán nyomta végig, „ja, hogy akkor most koncert van és én jövök, hát jó, akkor énekelek, meg gitározok is”,
– Egyedi Peti még mindig keveset szerepel (tessék még Závada Peti verseket zenésíteni, énekelni!),
– Erdős Virág bátortalan, de határozottan alakul, a versei pedig remek alapanyagok,
– Sárközy Zoltán és Jancsovics Máté észrevétlen de mégis nagyon észrevehetően voltak jelen, köszönet és nagy ölelés nekik is,

ahogy minden rájátszónak, és köszönöm a zenét, a szövegeket, a jelenlétet, a szeretetet, a vidám és szép pillanatokat! A régi és új dalokat élvezet volt hallgatni ezúttal is, nagyon-nagyon jó volt!

Sok-sok fellépést még! Pihenjetek is, de ha rájátszani akad kedvetek, rám biztosan számíthattok! És még sok száz másik rajongóra is!

Ezért érdemes. De hiszen tudjátok.:)

*Beck Zoli jéghoki csapathoz hasonlította magukat, ahol a költők a csatárok, a Bonyolultak pedig ő, a zongorista és a dobos, a Szűcsinger duó kísérői